Borcsa János

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Pécsi Györgyi: Irodalomtörténeti horizontok. Székelyföld, 2006. július


 

Pécsi Györgyi: Irodalomtörténeti horizontok

Munkájában tudatosan és organikusan építkező irodalmárnak az utóbbi néhány évben írt kritikáit, elemzéseit jelentette meg rangos Ariadné könyvek sorozatában a kolozsvári Komp-Press Kiadó. Négy kritikai- ill. tanulmánykötet, valamint egy Méliusz Józsefről szóló kismonográfia jelzi az Irodalmi horizontok szerzőjének eddigi munkásságát. Új könyvében Borcsa János az 1995 és 2004 között írt dolgozatait gyűjtötte egybe. „Reflexiók, tanulmányok, interjúk” – igazít el az alcím, azonban, bár zömmel rövidebb írásokat tartalmaz, mégsem afféle ’vegyes’ műfajú ez a könyv. Szövegei ugyanis együttesen rajzolnak érvényes irodalomképet az ezredforduló romániai magyar szépirodalmának terméséről, útkereséseiről és az irodalomtörténet-írás műhelygondjairól. Jól jelzi Borcsa János önmagával szembeni szakmai igényességét, hogy még az egyes kötetekről írt rövid recenziói is rendkívüli gondossággal készülnek; a vizsgált művet néhány oldalon is mindig elhelyezi az életmű egészében (miniatűr-pályaképet rajzol) és a tágabb (erdélyi, egyetemes magyar irodalmi) kontextusban is.

A jó kritikust, azt hiszem, elsősorban nem a lexikális tudás megbízhatósága, és/vagy a magas szintű szakmai-elméleti fölkészültség minősíti (alapértelmezésben ezeknek, ahogy Borcsa János is, birtokában van), hanem a minőségérzék, és a felismert értékhez való konzekvens ragaszkodás. Nem csak újabb írásai, de egész kritikusi pályája eme minőségérzék és értékmentés jegyében valósult és valósul meg. Néhány írásában hivatkozik korábbi (Páskándi Géza-, Cselényi László-)elemzéseire, amelyek mintegy „idő előtt” születve nem illettek bele a korabeli kánonba, az idő azonban Borcsa Jánost erősítette meg, aki, ahogy korábban, ma sem  kánon(ok)hoz igazodik. Szigorúan műközpontú megközelítéssel, és a már említett rendkívül széles horizontú kitekintéssel, deduktív úton jut el az esztétikum általánosítható természetének megfogalmazáshoz. Általában is kritikailag közelít a kánonokhoz. Hatás vagy kölcsönhatás című dolgozatában pl. igen alapos, részletező elemzés során mutat rá egy, az erdélyi magyar irodalmat is megkísértő nemkívánatos jelenségre, ti. arra, hogy nem csak a régi, de az új/modern kánon(ok) is megmereved(het)nek. (Történetesen a Látó folyóirat recepciórovatát elemzi itt, de a „régi” kánonnal szemben sem kevésbé kritikus.)

A sok irányba nyitott, az értékpluralizmust föltétlen tiszteletben tartó (s értelmezéseiben/olvasataiban azt gyakorló) kritikus értékpreferenciái leginkább a mozgásban lévő, a hagyományokhoz kapcsolódó, de abba nem mereven rögzülő, hanem azt továbbépítő, a gondolati és nyelvi kísérletezés merész árnyalatait is kiaknázó útban jelölhetők. Ahol a modernség nem öncél, hanem esély a szellemi tágasságra, a megújulásra. És azokat az életműveket részesíti nagyobb figyelemben, amelyekben a világszerűség és a nyelvszerűség valamiképpen egymást erősíti, kreatívan inspirálja (kiemelten Méliusz József, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos életműve a klasszikusok közül), de csakis esztétikai értékük alapján fogadja el a művek kisebbségi, nemzetiségi, társadalmi, referenciális vonatkozású üzenetértékét. Az irodalmi érték iránti tisztelete kritikáiban úgy jelenik meg, hogy példás filológiai gondossággal fordul minden egyes műhöz. Magas mércével mér, kritikai kifogásait körültekintő megfontoltsággal, alapos szakmai indoklással, diszkrét tapintattal, és nyelvileg is árnyaltan (!) fogalmazza meg. Ha tehát a kritikus választása önmagában is értékrendet, egyfajta kánont képez, Borcsa János értékrendjére és megállapításaira ráhagyatkozhatunk.

Ez az értékek iránt elkötelezett, konok szakmai igényesség azt is eredményezi, hogy Borcsa Jánosnak még a rövidebb kritikái is irodalomtörténeti horizontúak. Írásai elsődlegesen a romániai magyar irodalom egyes műveit, életműveit célozzák meg, de irodalomtörténeti elemzéseiben az összmagyar irodalom horizontján helyezik el azokat, így hívja föl a figyelmet például arra, hogy poétikai útkeresés tekintetében meglepő rokon vonások jelennek meg a Kárpát-medence különböző régióiban születő életművek törekvései között (Szilágyi Domokos, Cselényi László, Tőzsér Árpád, Méliusz József) – részben megvalósítva, részben előre jelezve a magyar–magyar komparatisztikai tanulmányok kívánatosságát.

A kötetben az irodalomtörténésszel készült interjúk, műhelyvallomások is helyet kaptak. Ezekben megerősíti ars criticáját, s számomra rokonszenves állásfoglalását az erdélyi/határon túli magyar irodalom definiálását illetően (a Görömbei Andráséval rokon elgondolás szerint „az ’erdélyi/román/magyar/német irodalom’-szintagma jelzője mint hovatartozásra utaló elem megtartható ugyan, jelöli egy többkultúrájú földrajzi régió szellemterét, de nem meghatározó jegye a ... magyar irodalomnak”), és beszél arról, hogy az értékőrzésnek és a folytathatóságnak az is szerves része, ha szűkebb hazája –  Kézdivásárhely és környéke – kulturális építkezésében, kiadói műhelyt teremtve is részt vesz. (pl. a tragikus sorsú Boér Géza hátrahagyott életművét gondozva, jelentősen hozzájárult költészetének fel- és elismeréséhez is). Borcsa János elméleti és gyakorlati kritikusi, irodalmári tevékenységét illetően a mérleg nyelve tehát középen áll.

Székelyföld, 2006. július