Láng Gusztáv: Türelem és elkötelezettség

Borcsa János: Irodalmi horizontok, KOMP-PRESS Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2005.

Kritikaírásunk hajnalán a recenzens (ön)minősítés rangot jelentett; annak nevezte magát például Kölcsey Ferenc is korszaknyitó Berzsenyi- és Csokonai-tanulmányaiban. A modern irodalmi sajtó műfajaként azonban a recenzió a könyvismertetés szinonimája lett; rövid, kedvcsináló (a kritikai észrevételektől ezért lehetőleg tartózkodó), nyelv- és terminushasználatában a nagyközönség fogadókészségéhez igazodó írásművet jelent, melyet a szakma az irodalomkritika alá rangsorol.

Az Irodalmi horizontok, Borcsa János legújabb kötete kétharmad részben ilyen recenziók gyűjteménye, szerzőjük azonban – jó negyedszázad irodalomkritikusi és szakkutatói múlttal háta mögött – csaknem minden sorával ellene mond e rangsorolásnak. Módszere könnyen követhető: akárcsak a modern magyar esszé (elsősorban a Nyugatban publikáló) jelesei, az ismertetett könyv egyetlen, de általa legfontosabbnak érzett sajátosságára összpontosít („faculté maitresse”), lényegre törő elemzésekkel és gondolatmenetét alátámasztó, gondosan megválasztott idézetekkel. (Még arra is ügyelve, hogy az idézetek és a „saját szöveg” aránya tökéletesen megfeleljen a retorikai követelményeknek.) Csipetnyi tartalmi ismertetést is kínál – az olvasó szereti tudni, hogy miről szól a könyv, amelyet ajánlanak neki –, igazából azonban e recenziók a nyelvhasználat ismertetései, akár versről, akár prózáról legyen szó. Az újabb – nyelvközpontú – irodalomtudományos irányok szellemében nem azzal foglalkoznak, amit mond a szöveg, hanem azzal, ahogyan mondja. Ez a kritikusi magatartás programként persze a XX. század eleje óta közhely az irodalombírálatban, maradéktalan megvalósítására azonban csak akkor kerülhetett sor, amikor a kritikus rendelkezett végre az ehhez szükséges módszertani és terminológiai ismeretekkel. (Itt jegyezném meg, hogy az erdélyi irodalombírálatban ez a korszak jelentős késéssel következett be, két okból is. Egyik – a nyomósabb – a diktatúra által gyakorolt információzárlat volt, mely megakadályozta, hogy a nyugati – nem-marxista – irodalomtudomány eredményei beépüljenek a romániai szakkritikába. A másik az egykori Bolyai Egyetem azon jól kimódolt oktatáspolitikai korlátozása volt, hogy nem folytathatott modern nyelvszakos képzést az oroszon kívül, s ez az erdélyi magyar értelmiség számára jelentősen megnehezítette a „csempészáruként” Romániába bejutó, idegen nyelvű szaktanulmányok megismerését és felhasználását. Az erdélyi magyar irodalomtudomány e miatt a szórványos magyarországi közvetítésre és az ugyancsak esetleges román fordításokra volt utalva.)

E kritikai késő-modernség a megértésre és a befogadásra van hangolva, ami azt (is) jelenti, hogy a kritikus (esetünkben Borcsa János) a nyelvhasználat módozatainak újszerűségét tárja fel értékként a szövegekben, s nem a priori értékek (újra)felfedezésére törekszik értelmezőként. Bogdán László regényével kapcsolatban (Agitátorok éjszakája) azt tartja fontosnak, hogy „egy más ’szövésű’ és hangulatú verses szöveg a maga közvetlenségével ellenpontozza a távolságtartó prózait, létrehozva e ’töredék’ bonyolult, rétegzett nyelvezetét.” Fekete Vince verseiben (A Jóisten a hintaszékből) azokat a „nagyfeszültségű erőtereket” méltatja, melyeket klasszikusnak tekinthető költemények felülírása hoz létre. E versbeszéd bravúrosan változatos lehetőségeit értékeli Kovács András Ferenc és Tompa Gábor közös kötetében (Depressio Transsylvaniae), Király László válogatott kötete kapcsán pedig (Éjféli esők) a későmodernség jegyeit találja meg, „a század majd minden lírai kalandjának nyomát” követve a versekben.

Kérdés azonban, hogy ez az elfogulatlanság, ez a befogadó-értelmező tolerancia határtalanul érvényesülhet-e az olvasás (és a recenzeálás) gyakorlatában. Nincs ugyanis olvasó, aki csak és kizárólag esztétikai hedonizmusa – vagy „nyelvi kompetenciája” – kielégítésére vagy igazolására „fogyasztaná” az irodalmat. Valami eleve adottat is keresünk mindnyájan a szövegben, valami előtételezett értéket, mely gyakran függetlenülni látszik a nyelvi játékok milyenségétől. Borcsa János kritikái sem szorítkoznak a nyelvhasználat utó- és posztmodern változatainak el- és felismerő méltatására, hanem szűkszavúan bár, de elárulják szerzőjük ilyetén elkötelezettségeit. Különösen nyilvánvaló ez más kritikusok cikkgyűjteményeinek, tanulmányainak szép számú méltatásakor. A bemutatásra választott szerzők (Bertha Zoltán, Dávid Gyula, Elek Tibor, Görömbei András), akárcsak a cikkekben hivatkozottak (Pomogáts Béla, Tőzsér Árpád) kivétel nélkül a magyar irodalom nemzeti egységének elvét képviselik, ennek az egységnek a nevében igenlik az erdélyi irodalmat meghatározó transzszilvanizmust mint eszmetörténeti irányt (vagy legalábbis elismerik a két háború között játszott termékenyítő szerepét), és különös figyelmet fordítanak az erdélyi irodalom kanonikus meghatározóit illetően a fentiekből következő „regionális” sajátságokra. Ezekkel az erdélyi irodalom történetének fontos (és kielégítően meg nem oldott) kérdéseivel Borcsa János is foglalkozik kötetzáró előadásaiban és interjú-vallomásaiban, mintegy jelezve, hogy az erdélyi kritikusnak olyan „szívügyei” és belőlük következő többlet-feladatai vannak, amelyek vállalása nélkül – s a belőlük következő elkötelezettség nélkül – a fentebb dicsért befogadó tolerancia légüres térbe kerül. Idézetek sora helyett egyetlen „elszólásra” figyelmeztetnék: Markó Béla szonettjeit azért (is) sorolja a műforma jeles változatai közé, mert bennük a költő mindent el tud mondani, ami „emberi és magyar”. E kitétel hagyományát, előzményét keresve, nem nehéz Makkai Sándor „egyetemes és kisebbségi” egymást kiegészítő fogalompárjára bukkannunk, ami ez esetben nem(csak) mint követelmény, hanem mint kanonizációs elv is érvényesül.

Ez utóbbiról – ti. az erdélyi irodalom és az összmagyar kánon viszonyáról – érdemi megjegyzései is vannak; nemcsak a kifejezetten e kérdéssel foglalkozó előadásokban, hanem a rövidnek (és rövidségükben példásnak) mondott recenziókban is. Tőzsér Árpád „világmagyar irodalomra” vonatkozó gondolatait, illetve Görömbei András „európai mérték és magyar jelleg” összehangolására irányuló érvelését tovább szőve, szinte mindig van egy-két mondata arról, hogy az ismertetett költő vagy prózaíró hol keresheti (kereshetné) helyét napjaink magyar irodalmának megfelelő vonulataiban. Kötetének olvasója csak sajnálattal állapíthatja meg, hogy a mai magyar kritika és irodalomtörténet-írás, ha tudomást is vesz a sután „határon kívülinek” titulált (szép)irodalmi jelenségekről, e jelenségek „helyi”  értelmezéseiről már csak ritkán. Pedig kánonképző tevékenysége során a „határon kívüli” kritikust is az összmagyar irodalom „értelmező közösségének” egyenrangú tagjaként kellene elfogadnia, különös tekintettel annak a „helyi horizontnak” a képviseletére, mely az összmagyar irodalmi elvárások tagoltabbá tételében játszhatna el nem hanyagolható szerepet. (Erre példa lehetne a Hatás vagy kölcsönhatás című tanulmány, gazdag filológiai apparátusával.) De mivel Borcsa János minden írásából sugárzik a derűlátás, vele együtt mi is higgyük: ennek is eljön az ideje.

Irodalmi Jelen, 2005. szeptember