Jakabffy Tamás: Kritikán innen és túl

(...)

Szembetűnő az a különbség, amely kortárs fiatal kritikusaink és közvetlen elődeik magatartása között megmutatkozik: míg a régebbi, konzervatívabb irodalomkritika „kiegyensúlyozására” az akkori fiatalabbak (például Egyed Péter) kritikaszemléletének bizonyos nemzedéki hangsúlyokat kellett az esztétikai szempontrendszer fölébe – vagy jobb esetben mellé – állítania, addig számottevő, most fiatalnak számító kritikusaink – mint Mózes Attila, Puskás Tivadar, Borcsa János, Szávai Géza, Lázok János vagy Bíró Béla – szemléletében jól láthatóan már az esztétikai funkció dominanciája a műbírálat elsődleges próbaköve. A legegyértelműbben elkötelezettnek tűnik közülük Borcsa János, aki az 1984-ben megjelent (az Írószövetség díjával jutalmazott) Megtartó formák című Forrás-kötetével jól körvonalazott, átfogó összképet nyújt a romániai magyar líra erővonalairól a hetvenes évek elejétől a könyv jelen idejéig figyelemmel kísérve líránk fejlődését.

Kevés műbírálónál érik az igényesség egyfajta irodalmi provincializmus elleni törekvéssé[1]. E provincializmus pedig éppúgy fenyegeti a kritikát, mint a primér szépirodalmat. Borcsa Jánosnál, úgy tűnik, éppen az egyetemességigény munkál a rendszerező kritikaszemlélet középpontjában. Kötetének tanúsága szerint a műbírálat hitelessége abban a módban áll, amely sikeresen betájolja a mű – mint egy korszellem és egy személyes világ kereszteződésének – kapcsolatát a kultúrtörténeti aktualitással. Kritikája akkor válik egyértelművé és feddhetetlenné, amikor sikerül megmutatnia az egyéni realizációkból kirajzolódó irodalomtörténeti folyamatjelleg szervező erőit. Korántsem pusztán stílussajátosságként vehető számba Borcsa sok kérdése. Nagyon is tudatos módja ez az okkereső bírálatnak. A kritika érvényének előfeltétele a helyes kérdésfelvetés, Borcsa János ars criticájában pedig szó szerint megfogalmazódik szemléletének kérdésközpontúsága: „Szövegeket értelmezve is az élet-problémák érdekelnek mindenekelőtt.” Az irodalomkritikai hagyomány legegyetemesebb, de talán legelkötelezettebb vonulatához kapcsolódik így Borcsa János munkája, hiszen a szövegben elénk állított világ – mint lehetőség – lét-körülményeire összpontosít, felülvizsgálva a szöveg adta feltételek megélhetőségét. „Sorsunk milyen lehetőségeit, perspektíváit mutatja föl a költészet? Sugalmaz-e ezekre a kérdésekre választ? Mit sejtetnek a (lét)metaforák?”

Az egyetemességigény Borcsánál többet jelent a nemzetközi szakirodalom tanulságainak alkalmazásánál. Ezenkívül – általános, szemléleti vonatkozásban – szerzőnk láthatóan szabadulni akar a tisztán ön-történetű vizsgálódás kísértésétől, megőrizve azonban nyitottságát a jelen idő és tér aktualitásai felé. Magyarán: az itt-és-mostot bátran helyezi egy általánosnak tekinthető mérce mellé. Ennek is (lehet) következménye, hogy Borcsa János objektív, tehát esztétikai meggyőződést központba állító kritikatípust művel, s nem egy hangsúlyozottan egyedi recepciót feltáró, szubjektív típust. Nyilván alkatára is visszavezethető ez, hiszen – mint a gazdag hivatkozásanyag is mutatja (Bahtyin, Eco, Barthes, Jakobson, Bretter, Németh László stb.) – határozott, „megalapozott” doctus-kritikus írja a Megtartó formákat. Csak egy ilyen nemzetközi esztétikai-poétikai ismeretapparátus óvhatja meg a kritikust a helyi érdekű elfogultságoktól, attól, hogy a vidékiség kátyújába süllyedjen a műbírálat. Így kerülhet sor aztán a nem tisztán esztétizáló célzattal mitizáló líra reális, szinte „egzakt” felmérésére is. Azzal a határozott esztétikai-poétikai szempontrendszerrel ugyanis, amelyet könyve utolsó fejezetében, a Lehetőségekben Borcsa János elénk állít, a líra bármely ágazata, a vers bármely típusa hatékonyan kiértékelhető. Korszerű irodalomelméleti eredményekre felépítve lehetséges ily módon ellenőrizni a költészet problémaérzékenységének megőrződését (láttuk, mekkora fontosságot tulajdonít ennek a szerző), vagy még általánosabban: annak az alapviszonynak az érvényét, amely a szöveget verssé teszi, és a lírai közvetítő funkció meglétét, értelmét, célját.

A Horváth János által megfogalmazott alapmeghatározás szerint az irodalom: szerző és olvasó közötti kapcsolat irodalmi mű(vek) közvetítésével. Az inkább kommunikációelméleti jellegű képlet, mely egyszerűségénél és a benne foglalt kategóriák általános érvényűségénél fogva megfellebbezhetetlen, számos gyakorlati kibővítést tesz lehetővé és szükségessé, amelyeket teoretikusok, irodalomtörténészek és esztéták javarészt már meg is tettek. Egyetlen befogadáselméleti vonatkozást emeljünk csak ki: a szöveg felhívó-kapcsolatteremtő funkcióival összefüggő kérdést, a közös nyelv (kód) problémáját. Időszerűségéhez nem fér kétség, hiszen már a modernizmusok csírázása óta számtalan vád érte (éri) az irodalmat, amelyek az érthetetlenség elsőrendű vádpontban sommázhatók. A jelenkori kritikának – keserű szájízzel kell kimondanunk – központban álló feladata az egyes művek esetében a kommunikációs kód érvényének vizsgálata. Sajnos sok esetben találkozhatunk olyan irodalmi „mű”-alkotásokkal, amelyek homályosító, bombasztikus, esetleg a végletekig egyéniesített nyelvezetben szólnak az olvasóhoz. Ilyen esetekben nem is kerülhet sor az érdemi kritikára: a bírálónak kellemetlen, kényszerű kötelessége kimondani a maga elutasító véleményét a szöveg – közvetítő médium – tarthatatlanságáról. A műalkotás csak akkor lehet az alkotói önmegvalósítás eszköze, ha közös kommunikációs csatornát talál a befogadóval. A különösség jegye is mindig alárendelődött az antropomorf elvárásnak, vagyis, hogy az emberi érték- és mértékrendszerben érthető legyen. Ennek híján az alkotás értelmét veszti, elidegenedik önmagától.

A nyelv problémájával természetesen akkor is szembesülnie kell a kritikusnak, ha olyan írók-költők műveit vizsgálja, mint például Király László, Kenéz Ferenc, Egyed Péter vagy Vásárhelyi Géza. A szembenézés az adekvát közvetítés követelményével elkerülhetetlen a kritikus részéről is, hiszen egy szubjektíven megalkotott világ (viszonylag objektív) értelmezése semmiképp sem torzíthat jottányit sem a műalkotás üzenetén, nem manipulálhatja a kritikus kénye-kedve szerint mű és olvasó viszonyát. Borcsa Jánost idézve: „Költészet és kritika ugyanazzal az élettel (valósággal) szembesül, s a kritikának bizonyára a mű továbbgondolását kell (érdemes) vállalnia, hiszen ma már nyilvánvaló – érvel Roland Barthes –, hogy író és kritikus ’ugyanabban a nehéz helyzetben talál egymásra, ugyanaz a tárgy néz velük szembe: a nyelv.’”

Valahol éppen a nyelvi forma szerepének kérdéskörében találjuk meg, úgy vélem, a kötetcím kulcsát. Borcsa futólag utal Weöres Sándor és Szilágyi Domokos határtalanság benyomását keltő nyelvi-formai kompetenciájára, illetve általában a formával kapcsolatos jelenségek „szinuszos” váltakozására: kopásra és újrafelfedezésre. A formák ismétlik önmagukat, de – s itt szerzőnk Umberto Ecót idézi – új összefüggések teremtődnek meg, az eredeti kontextusok új, a megelőzővel alkalmanként sarkosan ellentétes értelmet, jelentést nyernek. Megtartják önmagukat és egyszersmind a kultúra alapjait is. A gondolatmenetet a Lehetőségek című fejezetben találjuk. Nem véletlen, hogy talán ez a legizgalmasabb része Borcsa János könyvének. Az általánosítható összefüggések és fogalmak, a kölcsönkapcsolatok tisztázására törekszik ez a fejezet, és bár a korszerű irodalomelmélet nemzetközi eredményeinek felhasználása csak töredékes lehet, a szerző magabiztosan, helyénvalóan építi be az elméleteket, kifejtéseket és véleményeket önnön rendszerébe (néha azonban úgy tűnik, túlságosan is megterheli idézetekkel szövegét). Kissé erőltetettnek, néhol kifejezetten célszerűtlennek tetszik, hogy Borcsa eszmefuttatásait algoritmus-pontokba tördeli. Mindez azonban csupán jelentéktelen szépséghiba a kötet gondolati-gyakorlati erényei mellett, és nem utolsósorban egy személyiséggel átitatott, tudományos igényű kritikatípus távlatai mellett. Borcsától nemcsak következetességet, de a tág látószög ön-igényét is meg lehet tanulni. A további kritikusi gyakorlat minden bizonnyal csiszolni fog még kifejezéskészségén.

Olvasóként tekintve egy irodalomkritikai szintéziskötetet, önkéntelenül tevődik fel a kérdés: mi van a kritikán innen és túl? Az értékelés (értékítélet) kimondása milyen új helyzeteket, következményeket, történeti vagy leíró tanulságokat eredményez? Mettől meddig hivatkozhatunk a kritika nyomán a spontán és a tudatos értékkereső olvasat érvényére? Mit tehet vagy tesz a bírálat az íróért, és mit az olvasóért? Gyakorlati értékű választ nyilván csak a befogadók értékpreferenciájának „megmérése” után lehetne megfogalmazni. Ez azonban objektív módon még nem sikerült, és előreláthatólag sokáig nem is fog. Inkább az alkotói irodalomszemlélet alakulását lehet nyomon követni, s ebben a vonatkozásban már sokkal több konkrétumra hivatkozhatunk. Ám itt, sajnos, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy íróink hellyel-közzel mintha a kritikusnak írnának. S a jelenség okát abban látom, hogy irodalmunkban megcsontosodott konvencióvá vált az a kificamodott nézet, mely szerint a kritikus nem egyszerű olvasó[2]. Ezt az Achilles-sarkot pedig nem utolsósorban a kritikusok számlájára írhatjuk, akik bizony nem mindig ismerik kellően az olvasók elvárásait (ez természetesen nem csak és nem elsősorban kortárs kritikánkra vonatkoztatható). És óhatatlanul el kell jutnia e gondolatmenetnek ahhoz a kétséghez, amelyet időnként elmulasztunk megfogalmazni: az egyre differenciálódó értékelvárás gyakran összeegyeztethetetlen az irodalom történeti fejlődésének irányával.

A bemutatott problémák ismeretében egyre inkább vitathatatlannak látszik a befogadás-központú kritikai szemlélet létjogosultsága. Azé a műbírálaté, amely az irodalmi alkotás önreklámját a recepció szemszögéből mérlegeli. Nem kell itt mereven elválasztanunk egy, az adott irodalmi mű világához rugalmasan illeszkedő „ösztönös” kritikát egy doctus műbírálattól. Csupán arról van szó, hogy a kritikusra tett benyomás ne szűrődjék meg előre készített rendszerek rácsain, hanem csupán a kifejezhetőség céljaira használtassék a már bevált szemléleti modellek tára vagy a megszilárdult kritikai terminológia.

A kritikusnak tehát olvasó és író kereszttüzében kell helytállnia? Erkölcsi meggondolások alapján van okunk azt válaszolni: igen. A helyes megoldást talán a kritika személyességével találhatjuk meg. A bírálónak hangoztatnia kell szubjektivitását, nem boncolhat, elemezhet személytelenül, nem szorítkozhat értékítéletek puszta felleltározására. Az objektív kritikának (például Borcsa János kritikatípusának) igazi „eredménye” valószínűleg csak később mutatkozik meg, amikor már irodalomtörténeti távlatból rangsorolhatók az esztétikai értékek, melyekre bizonyára szintén érvényes az energiamegmaradás elve. Hiszen erő az esztétikum is: a szellemi összetertozás, a kulturális közösségalkotás energiája.

Korunk, 1987. 7.